,,Új mosoly, új barát. Új fájdalom, új élet..."
...
Mellettem állt a fiú és egy férfi. Mindkettő szőke. A fiatalabbnak mélykék az idősebbnek sárga a szeme. A fiú a falnak simult, amit csempe borított. Ültem az ágyon. Az arcom tiszta víz volt a könnyektől, hajam tönkre ment. A hátam rettenetesen fájt. Sírtam, sikítoztam, ordítottam. A fájdalom két pontra összpontosult: A lapockáimra és a sebre.
A vágás helyén megszűnt a szúrós érzés. Le akartam szállni az ágyról. Haza akarok menni!
Éreztem, hogy szilánkokra törik a lapockám. Hangosabban ordítottam mint eddig. Lekötézték a kezemet az ágyhoz. Félek! Vergődtem, el is szakadtak a kötelek és alattam az ágy anyaga. Hirtelen múlt el a fájdalom. Gyorsan vettem a levegőt, lefőttem mint a kávé. Szememből patakokban folyt a könny. Nagyot nyilalltak a lapockáim.
Felordítottam, majd két hatalmas fekete szárny tört elő a fájdalom helyéről. Akkorák voltak, hogy a falhoz préselték a fiú és a férfit. Rettenetesen megijedtem.
Mindketten kiszaladtak a szobából.
Lábaimat felhúztam és úgy zokogtam tovább. Két karommal átöleltem a térdeimet és a fejemet ráhajtottam.
Hátra pillantottam. Ezek szárnyak? Ugyan! Csak képzelődöm, vagy egy rossz álom! Méghogy sötét angyal vagy mi fene!
Lassan végigsimítottam rajtuk. Selymes és puha, igazinak tűnik! Elrántottam a kezemet. Ez hülyeség! Ez egy hologramm! Van olyan fejlett a technika, hogy érinteni is tudjam...Legalábbis szerintem... Nincs szárnyad, Hella! Elvakít a fájdalom! Nyugi, nemsoká felébredsz! Így nyugtattam magam... Kezemet a szám elé tettem, sírni kezdtem. Lefordultam az ágyról és a falnak simultam. Állítólagos szárnyaimat magam köré vontam. Ha igazi, ha nem, most védelmet nyújtanak nekem a külvilágtól... Elálmosodtam, de nem mertem aludni. Félek, hogy bántani fognak.
-Újonc!-simított végig a szárnyakon a szőke fiú
Összerezzentem és mégjobban magamhoz szorítottam a lábaimat.
-Nyugalom!-folytatta-Nem bántalak!A nevem Ethan Whilde, téged hogy hívnak?
-H-Hella...Hella Stev-Stevster...-dadogtam
Ijedten kilestem a szárnyaim felett. Meleg pillantásokat küldött felém Ethan, ami némileg megnyugtatott. Hátamhoz szorítottam a szárnyaimat. A fiú mellettem guggolt, kezét felém nyújtotta.
Csontos ujjaimat az övéihez csúsztattam.
Lassan felhúzott a földről majd a csípőmnél megtámasztott, hogy el ne boruljak. Felsétáltunk a lépcsőn, majd beléptünk egy lakásba. Bent több ember is volt. Másik oldalamra egy szőke lány csatlakozott. Hátán, az enyémnél sokkal kisebb, hófehér szárnyak voltak. Ruhája és cipője is fekete, térdig érő harisnyája is ilyen színű. Füstös sminkje és mély, már-már túlságosan sötét, vörös rúzsa volt. Bőre fehér, kemény, mégis nőies arcvonásokkal rendelkezett. Ezüstös szemei komolyan meredtek a semmibe. Nem nézett rám, csak segített járni.
Lassan leültettek egy fotelba. Szárnyaimat a háttámla mögé engedtem. Összehúztam magamat, már amennyire tudtam.
-Srácok!Ő itt Hella Stevster, újonc!-tette a vállamra a kezét Ethan
Mosolyogva intettek nekem mindnyájan. Miért ilyen kedvesek? Ezek szörnyek! Vagy...Mostmár én is az lennék?!
Újra végigsimítottam a szárnyaimon, megint elsírtam magam. Nem akarok ez lenni! Ember akarok maradni! A szüleimmel szeretnék lenni! Ha az az ára, hagyom, hogy Huo megtanítson görkorcsolyázni, de nem akarok itt lenni! Zokogtam, remegtem. Mind összenéztek valakivel, majd újra rám. Vég-kétségbe esésemben megragadtam Ethan pólója nyakát és lerántottam az én szintemre.
-Vigyél vissza! Egyátalán minek hoztál ide?! Hogy képzelted, hogy felkapsz és elszaladsz velem?! És miért képzelődök, haa?! Na?! Mondjad! Mit adtatok be nekem?! Miért hiszem azt,h hogy annak a csajnak szárnya van, amannak füle?! És rajtam mi ez az izé?! Vigyél vissza Ethan! Nem akarok itt lenni!-ordítottam az arcába
Elkerekedett szemekkel nézett a kisírt, sárga szemeimbe. A fogásom engedett, kezem elengedte a pólóját és mellém esett. Fejemet elfordítottam, majd lehajtottam. Nem akarom, hogy lássanak... Nem akarom, hogy tudják, ki vagyok... Csak haza szeretnék menni, anyához... Elmesélni neki a mai napomat, majd megcsinálni a házit... Igen, még azt is szivesebben csinálnám, mint hogy itt üljek... Könnyeim elapadtak, szívverésem lelassult. Valamelyest megnyugodtam.
-Nem képzelődsz, Hella...-súgta a szőke angyallány-Ez mind igazi, és az a sorsod, hogy közénk tartozz! Ez a te utad is! A nevem Lilith Nellist, gyere, adok valami normális ruhát!
-A-a-a polgármester lánya?-néztem fel rá
A szemkontaktust kerülte, inkább csontos kezeimet figyelte. Lassan bólintott majd felhúzott a fotelből. Elindultunk az egyik kisszoba felé. A bent lévő szerkrények egyikéből kihúzott egy sötétlila pólót és egy fekete sortot.
Kiléptünk a nappaliba, vissza a többiekhez.
-Mateo! Tüntetsd el a szárnyait! -szólalt meg hirtelen Lilith
Megijedtem, megint. Miért veszik el?! Ha igazi, miért nem tarthatom meg?! Ez az enyém! E miatt szenvedtem, nem hagyom, hogy csak úgy eltűntessék!
-Ahogy látom, Hella nincs elragadtatva az ötlettől... Szárnyakkal is fel tudja azt venni! - mondta a szőke férfi, aki mellettem volt, mikor a szárnyaim kinőttek
Elkezdtem hátrálni, a ruhákkal együtt. Benyitottam az első szobába ami mellettem volt, és kiderült az a fürdőszoba. Bingó! Be tudtam zárni az ajtót, hisz belülről benne volt a kulcs is.
Szárnyaimat erősen a hátamhoz préseltem, hogy nehogy leverjek valamit. Leültem a kád legsarkára, már amennyire a két új végtagomtól tudtam. Csak néztem ki a fejemből. Nem tudtam gondolkodni, mintha elfelejtettem volna, hogy hogy kell. Óvatosan felálltam és a ruhákhoz léptem. A pólónak a háta meg volt hasgatva, az anyaga rugalmas. A kisruhám pántja viszont nem az volt. Addig küszködtem vele, hogy kiszakadt a helyéből. Kikötöttem a derekát összehúzó szalagot majd a levettem. Ahogy megpillantottam a hátulját, elszörnyedtem. A sebemből származó vér eláztatta a hátát derékig. A tükör elé álltam háttal, de rajtam egy csepp se volt.
Felvettem a pólót, majd a farmeres anyagú nadrágot is. Stílusban illett hozzám, van ízlése Lilithnek. Lebontottam a hajamat és fésű hiányában az ujjaimmal rendeztem a helyére. Leraktam a hajfánkot és a csatokat a mosdókagyló szélére. Max ha valakinek nem tetszik, hogy ott van, akkor kidobja, engem már az se érdekel, hisz egyszer úgyis felkelek és elfelejtem ezt a rémálmot. Legalábbis remélem... Megmostam az arcom majd zsepkendővel szárazra töröltem. Nekem itt nincs törölközőm másét meg nem használom. Mikor átfordítottam a kulcsot, Ethan kirántotta a kezemből az ajtót és rohant is be. Engem kilökött az ajtóból és mielőtt becsukta volna, kinyújtotta a nyelvét. De nem rám, hanem mellém. Egyik szemöldökömet felhúztam. Csak akkor értettem meg, hogy mi van itt, amikor elfordultam jobbra, és nekiütköztem valakinek. Hátra estem, már vártam, hogy a földhöz csapódjak, de elkapott. Megfogta a két csuklómat és visszahúzott álló helyzetbe. Sokkal magasabb volt mint én. Fel akartam rá nézni, de kezével visszanyomta a fejem.
-Ha annyira félsz, mint ahogy mondják, akkor még ne nézz rám!-mondta majd elengedett
Mire utána fordultam, hogy lássam, hogy miről beszél, helyet cseréltek Ethannal.
Visszasétáltam a többiekhez. Az ajtók közti manőverezés közben akkorát estem, mint egy ólajtó. Hogy miért? Ügyesen ráléptem a szárnyamra. A nappaliban tanyázók szakadtak a nevetéstől, főleg, mikor a szárnyaim megakadályozták a felállást. Végül egy szőke, gyűrű-göndör hajú smaragdzöld szemű lány húzott fel a földről.
-Leona vagyok!Lilith húga!-mosolygott rám kellemesen
Hasonlót próbáltam kicsikarni magamból ám kedves mosolygás helyett idióta vigyorgás sikerült. Lea furán nézett rám, majd egy lépést tett hátrafelé. Megijedt volna tőlem? Ugyan, hisz nem creepypasta fejet vágtam, szerintem. Lehet...Lehet, hogy ő ember? Miket beszélek, hisz én is az vagyok! Nemsoká elmúlik a gyógyszer vagy mi a fenének a hatása! Vagyis...Ugye, gyógyszert adtak be?! Mivan, ha igazi ez az egész?! Nem, nem lehet... Ha az lenne, már rég nem élnének, hisz az emberek kiirtanák őket... Vagy fordítva.
-"Hát, erre mit is mondjak..."-hallottam meg Etha hangját a fejemben
Szemem elkerekedett és az említett felé fordultam.
-Te, Mit, Mér', Hogy?!- hadonásztam a levegőben a kezemmel
Ethan csak felnevetett mire megértettem mindent. Ő képes a gondolataimban olvasni. De...Akkor...Akkor nem képzelődök! Igazi a szárnyam! Nem álmodok, nem fogok felkelni! Itt kell maradnom örökre! Szörny lettem!
Ijedten térdre rogytam. Pislogás nélkül meredtem a semmibe. Szemem elkerekedett, arcom lefehéredett. A vér is kiment a kezemből. Könnycsatornáim ezúttal cserben hagyták hideg arcomat, nem fűtötték fel meleg könnyekkel. Testemet elhagyta az utolsó lehelletnyi erő is. És talán még az élet is itt hagyott.
-Szörny vagyok...-szökött ki a számon halkan és élettelenül. Ordítani akartam, de nem bírtam. Hatalmas csomó tanyázott a torkomban. Halk sugdolózásra figyelten fel. Némileg észhez tértem. El akarok menekülni innen... Egy sötét helyre, ahol nem látom, hogy mi vagyok... Ahol senki nem talál meg...
De én egy sötét angyal vagyok... Valaki biztos tudná, hol vagyok...
-NEM AKAROK ANGYAL LENNI!!!- ordítottam végül mégis
Két farmernadrágos térd csapódott a parkettához előttem. Mire felnézhettem volna rá, magához rántott. Erős karok szorítottak gazdájukhoz. Rövid tincsei a meztelen tarkómat csiklandozták.
Körölöttünk meglepetten néztek ránk a többiek.
-Nyugodj meg... Én is ilyen voltam... Ugyanezt csináltam, mondtam, tettem! Csak én egy nagy vértócsában ültem... Hisz egy koponyatörés és a fejbőröm szétszakadása sok vért okoz...-halkan felnevetett a fiú egy nem is vicces dolgon majd folytatta- De én túltettem magam rajta... Ők, nem szörnyek, barátok. Te se vagy szörny... Én vagyok az egyetlen, aki annak nevezhetném magam, de nem teszem, már nem! Fogadd el ezt, nyugodj meg és légy a barátunk!
Torkomra akadt a szó. Megfagytam. Úgy, engem ölelve, felállt. Nem engedett el.
Lejjebb csúsztatta a kezeit és derekamnál fogva felemelt, majd a többiek közé vitt. Mind átöleltek minket. Most először, mióta itt vagyok, igazi mosoly szökött az arcomra.
